Bejelentkezés


Elfelejtett jelszó?
 

A híd

Nehéz léptek csikordultak az udvar kavicsán. Stephanides Sámuel a kezében tartott pecsétes írást asztalára tette és az ajtó felé nézett. Deres hajú, szikár parasztember óvakodott be a szobába.

  • Adjon az Isten jó reggelt, tisztelendő uram! Váljék egészségére az éjszakai nyugodalom!

  • Kendnek is, Mihály. Üljön le, ne vigye el az álmunkat!

  • Baj van már megint.

  • Baj? Micsoda?

  • Dóka Gergelyéknél esett. Két hete sincs, hogy a török húsz marhát elhajtott a faluból. Az éjjel meg három császári lovas katona nyomakodott be Dóka Gergely portájára, nagy csendességgel, hogy a község egybe ne fusson. Kiráncigálták a házbelieket az ágyból. Az asszonynépre ráparancsoltak, hogy számukra sebtiben tyúkot vágjanak, főzzenek. Gergővel meg bort hozattak, aztán ütlegelték, halálnak halálával fenyegették, hogy adja elő nekik elrekkentett pénzét, de íziben. Gergő – gondolhatja, tisztelendő uram – húzódozott. Magunkfajta szegény ember ritkán lát pénzt és akkor is ezer helye van. Végül leütötték Gergőt és a három lator felhányta az egész házat. Az egyik ágy szalmájában megtalálták a cséplés után eladott gabona árát. A pénzen megosztoztak, nagy áldomást ittak rá, magukba hányták az ételt, és sietve elporoztak a hídon keresztül.

  • Gergővel mi van?

  • Kék-zöld. Feje, mint egy cipó. Különben lehetősen van. Csak a pénz! Azt szörnyen fájdítja. Jobban, mint szegény, összetört fejét.

  • Vasárnap kollektát tartunk az Isten házában. Kendtek, kurátorok, összeszedik a pénzt, és az eklézsia nevében átadják Dóka Gergelynek. Valamit segít rajtuk.

  • Valami keveset, igen. Az meg, hogy a bajban nincsenek egyedül, hanem atyafiságos érzülettel velük van az egész eklézsia, nagyon sokat jelent majd őnekik. Hanem azért ez csak egy csepp a tengerben. Most tudunk valamelyest segíteni, mert közülünk csak egy család jutott bajba, nem is olyan nagyba. De mit csináljunk olyankor, amikor felprédálják az egész falut? Egyik koldus hogyan tud segíteni a másikon?

  • Az együttérzés, együtt munkálkodás akkor is csodát tehet.

  • Tehetni éppenséggel tehet, de hát... Tisztelendő úr is tudja, igen nehéz, igen keserves dolog az ilyesmi...

Stephanides hallgatott.

  • Így van. Nehéz, nagyon nehéz...

Révedező tekintete az asztalán heverő levélre esett, az aláírásra: Szenczi Fekete István.

  • A szuperintendens. - Szívét elöntötte a keserűség árja. - Még ez is.

Hónapok óta tart már a huzavona. Májusban történt, hogy hívei panaszos levelet írtak a szuperintendensnek, őellene. Más prédikátort kértek helyette; meg is nevezték, kit. Tudta, honnan fúj a szél. A másik. Aki már akkor ellenlábasa volt, amikor Dörből ebbe az eklézsiába jött. Azóta is folyvást fondorkodik ellen, titokban. A májusi feljelentés is az ő műve valamiképpen. Csip-csup dolgokkal vádolták. Olyanokkal, amelyek, ha akarom, hiba, ha akarom, erény. A feljelentés miatt többszöri levélváltása volt már a szuperintendenciával. Most, szeptemberben aztán ez a levél jött, hivatalos értesítés, hogy rövidesen egyházi vizsgáló bizottság érkezik az eklézsiába, a vádaknak helyszínen való megvizsgálása, a valóság kiderítése céljából.

Rántott egyet a vállán:

  • Hát csak jöjjenek. Megláthatják, hogy füst az egész, aminek lángja nincs.

Gondolatai sodrából a kurátor hangja térítette ki.

  • Mondom kegyelmednek, ez a híd iga a nyakunkon, valóságos istencsapása. Mindenféle hadinép vonulgat rajta, Sopron felé meg vissza. Pogány törökök, törököknél is rosszabb labancok, és a kurucok sem angyalok. Ez a sok hadinép mind a szegénységet nyúzza, akár hadseregben vonulnak, akár kisebb csapatban portyáznak, akár csak néhányad magukkal csellengenek, mint azok a múlt éjjeli latrok is. Aki fegyveres ember lábát a hídra teszi, az a mi falunk látogatását el nem mulasztja. Nem csoda. A házak, kunyhók itt vannak a híd tövében, egy rakáson. Valósággal csábítják a hívatlan vendégeket, ha másért nem, hát azért, hogy megnézzék, mi fő a fazekakban... Isten bűnömül ne vegye, ha kimondom: falut alapító eleink igen szerencsétlenül választották meg a helyet itt a Rába hídja mellett.

  • Kurátor uram, amikor a község létrejött, nem volt még itt híd, csak a Rába, meg a túlsó partján Árpás. A hidat jóval később verette az Oslu nemből származott Móricz comes, a mostani Ostffyak őse, egykori győrvármegyei főispán. Annak is már több, mint négyszáz éve.

  • Prédikátor uram tanult ember, jobban tudja. De hát ez semmit nem segít rajtunk. Itt ez az istenverte híd, és vele együtt a mi örökös zaklatásunk, háborúságunk. Isten a megmondhatója, hogy csak amióta az eszemet tudom, hányszor kellett már világgá futnunk katonák elől, mennyi kár ért bennünket és hányunkat ölt meg a gyilok. Elátkozott hely ez. Legjobb lenne asszonyt, gyereket, jószágot , minden mozgathatónkat összeszedni, és más vidékre költözni, minél messzebbre ettől a bajt hozó hídtól.

  • Tudhatja, hadak, hadinépek másfelé is járnak; pusztítanak azok mindenütt.

  • Tudom; de nem annyiszor, mint itt. Csak el innen, míg nem késő. Könnyen megeshetik, hogy kifogy a fárájából, tisztelendő uram. Holtaknak nem prédikálhat. A prédikációhoz hallgatóság kölletik, élő emberekből.

A prédikátor nem válaszolt. A súlyos szavak után a két ember között súlyosan ült meg a csend. Stephanides gondolatai a levélre tértek vissza, az ellen felhozott rosszakaratú vádakra. Mondvacsinált vádak. De vajon azok-e? Hirtelenül égetni kezdte valami. Kevélységgel is vádolták. Hm. Hogy ő kevély volna, szó sem lehet róla. Talán azért ez a vád, mert nem nyalogatta a talpát azoknak, akikről tudta, ellene voltak megválasztásának. Azt viszont senki sem kívánhatja tőle. Szabad ember ő, nem szolga. Azazhogy Isten szolgája. Istené és nem embereké. Majdnem felszisszent. Lelki szemei előtt latin nyelvű aláírás jelent meg. Az övé. Néhány évvel előbb, 1666-ban, még döri lelkész korában rótta a Konkordia-könyvre. Neve után így jelölte személyét: minister ecclesiae Döriensis, a döri eklézsia szolgája. De hiszen az eklézsia emberekből áll!... Kezével ingerülten legyintett. Helyesen szólt a kurátor. El, csak el innen, minél előbb! De nem ám az eklézsiával együtt, hanem anélkül. Nincs az megírva, hogy neki, pont neki, hegyet kell hordoznia a vállán: kurucot, labancot, törököt és ráadásul nyomatéknak az izgága atyafiakat, akik kézjegyüket adták arra a förmedvényre. Talál ő nyájat olyat, amelyik megbecsüli pásztorát. El ettől a hídtól, el ebből az eklézsiából!

A kurátornak visszafojtott indulattal ennyit mondott:

  • Lehet, hogy igaza van, Mihály!

A nyitott ablak felé fordult és a folyóra nézett, amely szőkén, csendesen folydogált szeptemberi zöld partjai között.

  • Most nem rohan a Rába, mert nyárvége van, és alacsony a víz – gondolta.

Az alacsony víz fölött annál magasabbnak tűnt a durván összerótt híd. Vaskos, ormótlan gerendái gorombán kalodába fogták az ártéri erdő zöld selymét és az égbolt kék bársonyát. Stephanides megrázkódott.

  • Valóban iga. Hatalmas, durva, nyakat felsebző, elhordozhatatlanul nehéz iga.

Mellét teleszítta a frissen kaszált sarjú ablakon keresztül beáradó illatával.

  • No, híres híd, Móricz hídja, nem sokáig látlak már! - Arca megkeményedett. - Lerázom az igád.

 

Néhány nap múlva kuruc talpasok érkeztek a faluba. A törvénybírót és az esküdteket azonnal a községházára citálták. A talpasok kapitánya – villogó szemű, mokány ember – pattogó, kemény szavakkal tudtukra adta, hogy mivel az erdélyi fejedelem őnagysága hitért, szabadságért harcoló katonái sem élhetnek a levegőből, a község lakossága a hadak élelmezésére beszolgáltatni tartozik tizenöt vágómarhát, negyven sertést, négyszáz tyúkot, kakassal elegy, száz pozsonyi mérő gabonát, hatvan akó bort, etcetera, etcetera. Ez elöljáróság személyében felelős azért, hogy a kivetett hadisarc három óra leforgása alatt együtt legyen. Nemkülönben azért is, hogy a hajtáshoz, szállításhoz szükséges személyek és szekerek időre előálljanak.

A kisbíró dobszóval ment végig a falun, az esküdtek sorba járták a portákat, és még a kiszabott idő lejárta előtt egybegyűlt jószág és élelem. A mokány kapitány gyorsan számba vette, tizenkét talpast elővédnek rendelt, utánuk a lábasjószág, a szekerek, végül a talpasok zöme. A kapitány – kardját megvillantva – búcsúzott az elöljáróságtól.

  • Ne búsuljatok! Most megszorongatjuk a labancot. Házában látogatjuk meg az osztrák sógort!

A községháza előtt összegyűlt emberek némán bámultak a hídra, ahol már a púposra rakott ökrösszekerek nyikorogtak. Csak a törvénybíró hullajtott el nagysokára néhány szót:

  • Nagy baj lehet ebből, emberek, ha tudomására jut a németnek, de nem tehettünk másképpen.

A törvénybíró jó prófétának bizonyult. Egy héttel későbben – alig hogy az üres szekerek visszaérkeztek Sopronkövesdről – az utakra küldött vigyázók két századnyi vasasnémet közeledtét jelezték. Mire a vigyázók a hajnali derengésben észrevették őket, már elhagyták Egyedet, és sietve, ügetésben jöttek.

Stephanides félreverette a harangot. A nagyobbrészt álmukból riasztott, hiányos öltözékű férfiak, asszonyok, gyerekek az udvarokba tódultak, az utcára szaladtak.

  • Tűz van, vagy a Rába árad?! …

  • Nyakunkon a labanc! Fusson mindenki, akinek az élete kedves! A jószág, minden marad! Tüstént ideérnek a vasasok. Leölnek mindenkit, akit előtalálnak!

A falu pillanatok alatt megtelt jajveszékeléssel. Ajtók csapódtak, emberek rohangásztak, a kezek batyukat, zsákokat, gyerekkezeket markoltak, ölbéli gyermekeket karoltak, és az első menekülők a kertek gyepűjét áttörve már szétszóródtak a szántóföldeken, réteken.

A kertek alján még megkésett emberek lihegtek, amikor a folyó nyugati partján repdeső zászlócskáikkal feltűntek az első lovasok. Kurta vezényszó csattant:

  • Galopp!

Fújtatva, csörömpölve dübörögtek fel a hídra. Újabb rikoltó vezényszavak és a hídról előreszegezett lándzsákkal lezúduló lovasság két ágra vált. Bekerítették a falut. Aki élő a gyűrűbe került, irgalmatlanul ledöfték. Lóról szállva berohantak a házakba, kunyhókba, s aki öreget, beteget felleltek, azokat is kímélet nélkül megölték. Az állatokat összeterelték, az élést szekerekre rakták és a jószággal együtt a hídra vezető útra irányították. Végül elhangzott a parancs:

  • Felégetni a falut! Vesszen az egész átkozott, rebellis és eretnek fészek! Nyoma se maradjon!

Kemény katonakezek lándzsa helyett égő szalmacsóvát ragadtak, és náddal fedett házak, kunyhók eresze alá dugták. A száraz nád gyorsan tüzet fogott, de kigyulladt a prédikátorház és a templom fazsindelye is. Sistergett, ropogott, pattogott minden. Lángban állt az egész falu.

Tökéletes munkát végeztek a keresztény vasasnémetek a lutheránus Mórichidán, anno Domini 1671. Ad maiorem Dei gloriam.

 

 

Stephanides Sámuel prédikátort a vasasok hozzásegítették elhatározásának maradéktalan végrehajtásához: el a hídtól, el a gyülekezetből. A hídtól menekülnie kellett, a gyülekezete szétszóródott. Keze ügyében volt a óhajtott lehetőség: végérvényesen lerázni az igát, és felszabadultan egészen újat kezdeni másutt. Mégsem élt a kínálkozó alkalommal. Valaki útjába állt. Az, aki ezt szokta cselekedni megfáradt, csüggedt, elgyávult tanítványaival. A Feltámadott, aki harmadszor is megkérdezte Simon Pétertől: Szeretsz-e engem? Aztán háromszor is azt mondotta neki: Legeltesd az én bárányaimat. - Igen! A bárányok, a juhok. Igaz, a bárányok egy része már a föld alatt porlad, de nagyobb része még a föld felett van, földönfutó. És vannak bárányok Árpáson is, akiket megkímélt a vasasok gyilka. A juhoknak pásztor kell. Ki legyen a pásztor? Az a bizonyos másik, aki megkeserítette életét? Az most bezzeg nem jelentkezik. Ő, Stephanides Sámuel a pásztor és annak kell maradnia. Nem lehet béres, nem hagyhatja magára a bajba jutott, szétvert nyájat, amelynek most van legnagyobb szüksége legeltető, segítő, védő, vezető pásztorra.

Akik a pusztulásból megmaradtak, kelet felé menekültek és szabad ég alatt tanyáztak. Aztán ahogy szigorodott az idő, közeledett a tél, beszivárogtak a falvakba. Arra senki sem gondolt, hogy visszatérjen a romokkal, hamuval borított faluhelyre és ott emeljen feje fölé valami fedelet. Erről hallani sem akartak. Nagyon közel volt még hozzájuk a rémület és halál hajnala. Mentek hát Csikvándra, Téthre, Kisbabotra, Mérgesbe, Soborra, vagy éppen Árpásra. Meghúzták magukat a tágasabb házakban az ott lakók könyörületéből, vagy faluszélén földkunyhót építettek. Stephanides Egyedre költözött. Telkesi Török patrónus tiszttartójának házában kapott szállást, családjával együtt.

Repültek a napok, szálltak az évek. Stephanides Sámuel a szétszórt juhok között is megmaradt pásztornak, vagy talán akkor lett igazán pásztor. Fáradhatatlanul járta híveit szerte a környéken. Prédikált, tanított, úrvacsorát osztott, vígasztalt, erősített, összetartotta a szétszórt nyájat. És aztán bekövetkezett a csoda, aminek eljöttében maga a prédikátor is csak alig-alig hitt, jóllehet minden erejével előmozdítani igyekezett: hívei itt is, ott is felszedelőzködtek és visszaszivárogtak , nem faluhelyre, hanem kissé távolabb, a Marcalon túli Bordácsra. Az erdős, bozótos, mocsaras, eldugott helyen földkunyhók nőttek ki egymás után a földből, közöttük egy ház is a pásztorrá lett prédikátor számára, legyen hol hirdetnie az igét az egybegyűlt nyájnak.

Az Úr 1674. esztendejében, március havának első napján istentiszteletre gyűltek az új prédikátorházba a Bordácson lakó mórichidaiak és az árpási atyafiak. Hétköznap volt, mégis sokan szorongtak a tágas imateremben. Pásztoruk nagy út előtt állott. Leopold császár rendkívüli törvényszéke elé idézték Pozsonyba és útnak indulóban búcsúzni akart eklézsiájától. Krisztus igéjével búcsúzott:

  • Vegyétek föl magatokra az én igámat és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek...

Igehirdetés után imát mondott, áldást osztott Stephanides, aztán székébe ült, azt oltár gyanánt szolgáló asztal mögé. A gyülekezet ajkán megzendült az istentisztelet befejező éneke:

Ne csüggedj el, kicsiny sereg,

szívedet ne rémítse meg,

sok ádáz ellenséged...

A lelkész meghordozta tekintetét a gyülekezeten, a feléje táruló arcokon.

  • Ezek volnának azok, akik még néhány éve annyi keserűséget szereztek nekem?

Az arcokról hit, bizalom, szeretet, ragaszkodás sugárzott, a szemekben könnyek csillogtak.

Bízzál, ügyed az Istené,

ne félj, hogy porba ejtené

drágán szerzett egyházát!

Az istentisztelet véget ért. A hívek a prédikátor köré gyűltek, hogy kézszorítással búcsút vegyenek tőle. Az asszonyok hangosan hüppögtek...

Stephanides átment a másik szobába, hogy ott búcsúzzék családjától. Amikor visszatért az imaterembe, a kurátor állt eléje.

  • Udvaron a szekér. Major Gábris fogott be. Neki jó lovai vannak.

  • Jól van, Mihály. Téthen felveszem az öreg Mendel Tamás prédikátor uramat. Felpécen meg Kéry Balázst. Győrből aztán visszaküldöm a fogatot. Onnan más alkalmatossággal megyünk tovább Pozsonyba.

Kiléptek az udvarra. A gyülekezet utánuk tódult.

  • Hát elmegy, tisztelendő urunk! - mondta a kurátor.

  • Menni kell, Mihály...

  • Isten segítse! És – a kurátor hangja megbicsaklott – hozza vissza. Közénk.

Stephanides némán áldásra terjesztette kezét, majd megfordult és a szekér felé indult. Az udvar mögött, a kert végében szennyes-zavarosan sietett előre a Marcal vize. Túl a Marcalon, jó kiáltásnyira, látszott a Rába fölött feszülő híd. Gerendáit arannyal vonta be a kora tavaszi nap. A prédikátor csendesen elmosolyodott.

  • Innét, távolról nem is olyan barátságtalan. Nem hát – fűzte tovább gondolatait. - Isten kezében volt, van és lesz minden. A híd is. Ő használja, amire akarja, jóra. Ez a nagy titok, amit nem mindig lát meg az ember. Én megláttam.

Lábával a hágcsóra lépett, kezével megmarkolta a lőcsöt. Textusa befejező szavai jutottak eszébe:

Az én igám gyönyörűséges és az én terhem könnyű.

Nehéz, de mégis könnyű szívvel hágott a szekérbe.

  • Mehetünk, Gábriel, Isten nevében.

A lovak megindultak, majd lassú ügetésbe fogtak és a szekér tovagördült Téth felé.

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek
« 2020. április »
április
HKSzeCsPSzoV
12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
27282930